térkép

“Megint ez a kristályos csönd. Vajon megszólalsz még egyszer? Minden csak remény. Talán a múltunk is. Remélem, hogy lesz olyan, mint régen. De nem bízok benne. Olyan képlékeny vagy, szinte megfoghatatlan. Kifolysz az ujjaim közül, mintha egyszerűen apró homokszemcsékből, atomfoszlányokból állnál. És kaparok utánad. Te pedig igyekszel minél kisebb kövek alá bújni, hogy meg ne találjalak. Vészesen fogyok. Már a szemem is szürkül, hegek keletkeznek az arcomon. Az idő hegei. Amivel te játszottál. Tenyeremből olvasom ki a múltam és a jövőm. Az utat, az érintéseket tőled, a hazugságok illatát érzem még az ujjaimon. Örök hegek, melyekbe az idő zárta a fájdalmat és az emléked. És újból jössz fáradt, tomboló tornádóként és már a kézfejemre írod jövőm. És a tied, hogy milyen messze leszünk. Itt fent a kisujjad tetején leszek én, ott a hüvelykujjad legeldugottabb részében pedig te. Beleolvadsz. Belém olvadtál. Hordozlak a kezemben. Kis feledhető pont voltál, amit felejthetetlen.”

Írta: Vági Viktória

Kategória: Egypercesek - Vági Viktória rovata | A közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>